nincs fairplay, sosem volt. ez nem barátság.

ha ordas tahóként kihívom koitálni, hirtelen a cuki kacér kiscicából viktoriánus korabeli asszony lesz, s kikéri magának, hogy csak úgy odavesse magát.

mi vagyok én, kurva?!

ha úriasan udvarolok, akkor hónapokig legyezteti magát, élvezi az egofürdetést, kelletést, érdeklődést, szélcsapást; majd amikor már fekete-fehér érzi (sejti és tudja is), hogy itt többről lenne szó, akkor két módi van:

a) azonnal behúzza a kéziféket és deklaráltan bedob a friendzone-ba, bármennyire fáj ott és akkor, ez a korrektebb;

b) visszakozik viselkedésében némelyest, de továbbra is szeretné az ellentételezés nélküli figyelmet, érdeklődést, törődést kapni.

legyél kéznél, ha sírok; takarodj, ha férfi jön!

utóbbi az igazán alávaló, hisz’ ha nem vagyok kellően észnél – ami lássuk be, egy túlnyomóan kémia által uralt folyamatban simán benne van – akkor masszívan kihasznál, érzelmileg. húzza az agyam.

dehát csak barátok vagyunk!

nem, cica, eddig nem barátkoztunk, hanem ismerkedtünk. barátszerűk vagyunk, de a nemiség és a vonzalom masszívan kivette a részét az ismerkedésből: félmeztelen fotók, utalások, hosszú ölelések, masszázs, tánc, simi-körök. ezek barátságban elég ritkán fordulnak elő, és mind együtt még annál kevésbé. öt hónapon keresztül.

elfogadom. ez van. asszisztáltam hozzá. élveztem. ott voltam mindig, nem projektáltam, nem futott mozi a fejemben. nem tiszta baráti volt eleddig.

s korrekt sem.

velem van a gond?