szenvedek, tehát vagyok,
élek napról-napra,
s hiányod hordozta
amorf alakzatot befoltozni,
ami épp kezem ügyébe akad:
szubsztanciák hordozta apró örömökkel
és pótcselekvésekkel kitöltve a hiátust.

oly’ reménytelen kísérlet,
hogy kacagok magamon,
hisz’ ezt az űrt fedni te vagy képes,
de rendíthetetlenül varrom össze
az órák-napok alatt elbomló foltokat,
melyek egésszé képeznek.

szenvedek, tehát vagyok,
nyomaszt a létem,
szorongat a lélegzetvételem,
mert mindez a sóvárgás
oly’ hasztalan és értelmetlen.
hogy bőrömön érzem az égető életem.