egy, a családiasnál több embert tömörítő munkahelyen mindenképpen merőben eltérő kvalitású és képességű embereket fúj össze a szél (nota bene fluktuáció). a konfrontáció a feladatokkal az első mérőpont: defenzív (elhárítja, másra tolja, halasztja, elmagyarázza, hogyan és miért nem tudja vagy akarja megoldani, stb), vagy offenzív (oldjuk meg, shit has to be shovelled, priorizál, felbont részfeladatokra, támogatást kér, stb). a szivárvány színskálája képes talán megmutatni, hányfélék vagyunk.

tehát a tömörülés mindenképpen egy kiegyenlítődés lesz: a jobban, precízebben, többet vállalók le lesznek jobban terhelve, míg a kicsit lassabb, lustább, gyengébb vállalók elpöszmögnek a dolgaikkal, a’la túlélnek. itt rögtön felmerül az első kérdés: miért nem mész máshova? (spoiler: ott sem lesz másképp, dolgozni kell majd, és ott is emberek dolgoznak.)

közismert emberi tulajdonságok kerülnek a napi ügyvitelben felszínre, mint irigység. a jobban teljesítőt ki kell csinálni, mert még a végén dolgoznunk kell. mit tegyen a jobban teljesítő?

a) tagozódik, korumpálódik, ha úgy tetszik lesüllyed a többiek által megkonstruált átlag szintjére. feladatát gyengébben, lassabban, szájhúzások közepette teljesíti, megkérdőjelezi értelmét (sose tedd, hisz’ semminek semmi!), elüti mással a munkaidőt, a képzeletbeli függvényének felső íveit letörve konvergál a helyi közmorálhoz. így a közösség könnyebben fogadja tagjává, hisz ő is egy közülünk.

b) tartja nívóját, feddhetetlenségét, munkahelyi szabályokat (bármennyire értelmetlenek is, nem emlékszel, mit írtam fentebb?), legjobb tudása és képessége szerint elvégzi munkáját, támogatás esetén segítséget kér, a rá bízott javakkal elszámol, azokkal úgy bánik, mint saját tulajdonával. a közösség furcsán néz rá, nem értik, mi baja ennek, ez hülye, őrült, bolond…? összesúgnak háta mögött, nem tudják hovatenni (rosszabb eset: kiutálják).

te állod a sarat vagy adod a derekad?