évszázada, hogy először megjelent. mint minden technológiai vívmányért, epekedtek érte; ettől várták nyomorúságos egyénük megváltását. tiszavirág-életű kollektív emlékezőképességükben csupán foszlányokban maradt némi nyoma a korábbi, hasonló innovációk humánum által gyakorolt megrontó hatásáról. bár minden szuperlatívuszokban indult, végül elkorcsosult, demoralizálódott, elfajzott. fantasztikumnak állították be, mely elhozza a várva várt kánaánt: nem kell például házi feladatot készíteni, hivatalos levél megszövegezése felett görnyedni, nehézségek árán egy-egy jól fényelt képet megkomponálni és exponálni, a világ másik felén készülő videófelvételekhez napokat utazni és előkészülni, nota bene: gondolkodni, és kényelmetlenséget vállalni.

aggályos kiáltások szóltak az éterben több irányból – főleg művészek részéről – amikor a képzőművészet virtualizálható alterületeire berobbant. a szerzői jog, melyért oly’ sokat harcoltak az individualista társadalmak, gyakorlatilag megkérdőjeleződött. a rendszer által emberi aggyal felfoghatatlan mennyiségű és infinitezimálisan csekély idő alatt összeharácsolt információ alapján fotorealisztikus felvételek láttak napvilágot Leonardóról, ahogy Mona Lisával állnak az elkészült festmény előtt amolyan szelfi-jelleggel; élő politikusokról, akiket nyilvánosan kivégeztek, hírességekről, akik olyan szexuális aktust megörökítő mozgóképen látták viszont magukat teljes hűségben – hang, testfelépítés, minden részlet, mint utolsó anyajegy tekintetében – mely elmondásuk szerint nem valósult meg. ego-uralta világnak tartott egy nem is annyira görbetükröt; kezdve a szerzői joggal, a képmáshoz való joggal (azzal történő visszaéléssel), egészen a zenei szövegírókig bezárólag. a felvilágosodás évszázadai alatt történő állítólagos kifinomultságban elfelejtették, hogy közös tőről metszették őket, hogy amiket felböfögnek, azok nem ők maguk, hanem valami egészen más, ami rajtuk keresztül nyilvánul meg. hogy mennyiben az érdemük, ezt ők is véka alatt rejtegették kollektíven.

ennek a szócsőnek a szerepét vette át. az objektív valóság fogalma gyakorlatilag megszűnt, hiszen bárkiről, bármikor, bármilyen digitális anyag előállítható, mellyel az ellenérdekelt – hiszen az emberek még mindig emberek; önzők, gyarlók, gőgősek – bármit képes volt létrehozni, hogy a másikat lejárassa, rossz színben tüntesse fel. az általános közbizalom csökkenése, az elszigetelődés újabb, exponenciális lendületet vett: az emberek nem szóltak egymáshoz, nem mentek két méternél közelebb a másikhoz, ha pedig mégis feltétlenül szükséges volt közlést átadni, akkor kötelezően egy harmadik félnek jelen kellett lennie ezalatt, akárcsak a római korban a korrupció megelőzése érdekében. a bíróságok bezártak, feladatukat a gép vette át, ugyanis mára ez maradt egyetlen, aki el tudja dönteni egyértelműen, hogy mi valós és mi csalfa. bár az emberek továbbra is hozzáférnek a forráskódhoz, így a korumpálhatóság lehetősége még mindig fennáll…