„[…] Az a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy már gyerekkoromban észrevettem, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni az öregedéssel; és hogy ez egy súlyos probléma, amely társadalmi méretű önpusztításhoz vezethet. Talán azért figyeltem fel erre, mert a nagyszüleim neveltek fel, igen, ez valószínű. De, gondolom, maga is elismeri, hogy kollektíve bajunk van az öregekkel…Az eutanázia az igazi oka, hogy már nem bírjuk elviselni az öregeket, még a létezésükről sem akarunk tudomást venni, ezért zsúfoljuk be őket specializált intézményekbe, az emberi tekintetek előtt elrejtve. Szinte már közmegegyezés, hogy az életkor növekedésével egyenes arányban csökken egy emberi lény értéke, és hogy egy fiatalember, főleg egy gyermek élete sokkal értékesebb, mint egy nagyon öreg emberé; feltételezem, ezzel is egyetért. […]

Márpedig ez egy teljes pálfordulás, egy radikális antropológiai változás. És ha figyelembe vesszük, hogy a népességen belül egyre csak növekszik az idősek aránya, meglehetősen vészjósló fordulat. De van egy még ennél is nyomasztóbb jelenség… […] Minden korábbi civilizációban az határozta meg azt a megbecsülést, sőt csodálatot, amit egy ember kiváltott a környezetéből, annak alapján ítélték meg őt, ahogyan egész életében viselkedett. Még a polgárnak kijáró tiszteletet is csak bizalmi alapon, ideiglenesen adták meg valakinek, amit azután egy egész életen át tartó becsületességgel kellett kiérdemelnie. Azzal, hogy nagyobb értéket tulajdonítunk egy gyermek életének – holott fogalmunk sincs róla, milyen felnőtt lesz belőle: okos vagy ostoba, zseni, bűnöző vagy szent –, semmibe vesszük mindazt, amit életünk során cselekedtünk. A hősies vagy nagystílű tetteink, minden, amit sikerült véghez vinnünk, az alkotásaink, a műveink – mindennek többé nincs értéke a világ szemében, és hamarosan már a saját szemünkben sincs. Ily módon minden motivációt és értelmet kivonunk az életünkből. Ez pontosan az, amit nihilizmusnak nevezünk. Leértékelni a múltat és a jelent a jövő javára, leértékelni a valóságot, és többre értékelni a homályos jövőben elképzelt virtualitást, ezek sokkal meghatározóbb tünetei az európai nihilizmusnak, mint bármi, amivel Nietzsche előhozakodhatott – bár most már inkább nem is európai, hanem nyugati vagy modern nihilizmusnak hívhatnánk, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy nagyon rövid időn belül nem esnek-e áldozatául az ázsiai országok is. […]”