mint a teremtés csúcstermékének aposztrofált egyed, tudom, mi esik jól, mi nem esik jól – kevésbé szerencsés esetben akkor, amikor át- és megéltem egyszer. ínycsiklandó fagylalt csokiöntettel kétezer-ötszáz méteren egy hütte kiülő teraszán mínusz tizenötben nem kelt jóleső érzést jellemzően. egy behűtött sör tikkasztó nyári hőségben egy tópartján az árnyékban henyélve általában jól eső érzéssel tölt el. mások korábban mesélték vagy mondták, hogy csinálták már, és:

az nem jó!

az jó!

helyesbítve: neki(k) nem volt jó; neki(k) jó volt.

amikor a koszon túlmenően ragad rám valami az évek alatt, már tapasztalati úton kialakul fogalmam arról, hogyan működöm, mi az, amit szeretnék, mi kelt kellemes érzést, mi kevésbé, mire van szükségem (akár kellemetlensége ellenére), mit kell megtennem (annak ellenére, hogy árnyoldala átlátható). tudom, mit érdemes, hogyan érdemes, mit kell, merre tovább.

és mégsem szűrődik át az agytekervényeim között valahova oda, ahol diffundál egészen mélyre, és részemmé válik, ezáltal az intelligencia jelentette ‘tudatosság’ fölé (?) emelkedik, uralva azt.

ez mi ez? meg miért? biztos, hogy a teremtés koronája vagyok…?

„Vess el egy gondolatot és szót aratsz. Vess el egy szót, és tettet aratsz. Vess el egy tettet, és szokást aratsz. Vess el egy szokást, és jellemet aratsz. Vess el egy jellemet, és sorsot aratsz.”
– A Hét Nyár