távod maró gúny,
mi fennkölt cinizmussal
dúsítja sivár napjaim.

hiányod kivillantja szemfogát,
s mint ki jóllakott,
kacag rajtam és tova áll.

volt-nincs, szétáradt-kiszáradt, töltött-üres,
amorf egykristályok metamorfózisaként
folytál bele egy ismeretlen résbe.

nincs alak és forma mi foltozná űröd,
helyette van tér, idő, csűrt délibábok,
s ezek közönnyel űznek gúnyt senyvedésből.

dőreség meleg mocsár szenvelgésébe süppedni,
hisz tanít, nevel, mutat, s mulattat mindez,
hogy mily’ hasztalan, és nevetséges minden.