azzal, hogy mesterségesen (kényszerűen?) létrehoztuk a nyelveket, és kivétel nélkül (?) mindegyikben felosztottuk az időt (múlt-jelen-jövő) a saját felfogásunkat korlátoztuk és tereltük egy “ésszerű” (legalábbis megfogalmazható) mederbe.

múltat visszasírunk, jövőtől rettegünk; előbbi távolodva egyre szebb, ideálishoz közelítő, utólag boldoggá gőzölt képzetté alakul át sokszori felelevenítés révén; utóbbi pedig kies űrként áll szemben előző élményeivel, tapasztalásaival, megéléseivel, tanulásaival, megpróbáltatásaival, sikereivel. múltról mesélsz; jövőről álmodsz, jelenben. hopp, ahogy ez végigfutott, már múlt.

böff