van valami egészen megmosolyogtató az egzaktságban, ésszerűségben. maga érvényét azáltal igazolja, hogy miért-eket tetet fel és indít utamra végtelen útvesztőben. kellő széleslátással ezek rendre osztódnak és sokasodnak, és további vélt válaszok keresését indukálják, jóllehet, még az előző is mágikus járólapként lebeg két méterre a fejem felett. mindezáltal létezését alátámasztja és megalapozza, noha az eltelt évszázadok diadalai indirekten idővel bizonyították, hogy a miért-ek sorra újabb és újabb csomót kötnek a már így is kibogozhatatlan fonalgombolyagra. s miközben az útvesztőben bolyongunk, a figyelem fókusza elvetül önvaló természetéről és fénynyalábjaira hullik a profaneitás, trivialitás, erőltetett túlbonyolítás meddő talaján.

ebben lakozik léte árnya: nincs befejezés, nincs végérvényes válasz, csak újabb kutatási lehetőség, kihívás, megoldandó probléma, kihívás (vérmérséklet és helyzet szerint). sötétben – vagy legalábbis homályban – marad az elfogadás, beismerés, empátia triumvirátusa, mely habarcsként köthetne bele a lélekbe a változás írmagvának szárbaszökkenését szolgálva.

léte fénye pedig a fátyollal takart térbe projektált örök élet, -mozgó, ingyen energia, teljes egészség, melynek ideológiákba és eszmékbe öltöztetett teste napjainkban meztelen, s fényét vesztett.