csúszás, vagy megcsúszás?

a dőlésszög és a merőleges közti erőegyensúly. amint ez felbomlik – a lejtőirányú vektor hosszabb lesz, mint a talajra merőleges – csúszni kezd. és az hol indul? itt ér véget a tudomány “mágiája”, hiszen egyrészről irrelevánsnak és hasztalannak minősíti, másrészről nem tudja meghatározni, csak elképzelni, becsülni: hogy valahol először egy, majd hirtelen (?) több molekula, aztán ujjhegy-méretben megnő az erő, és hupp.

attól függően, hogy pillanatban létezem vagy sem, meg tudom figyelni, mi történik. a köznapi létben megijedek, és mintegy létrehozva az esést /ez a kezdet?/ azonnal kitámasztok, átterhelek. és ülepre hullok, fájdalomreceptorok ezreit működtetve. áú.

most viszont másképp van: hopp csúszom, elveszem a terhelést. amelyik repülő nem tud felszállni, az nem fog lezuhanni. és bár csúszom akár tíz-húsz centit – itt egy játéklehetőség rögvest: meddig tudom ugyanezt az erővektor-párost kitartani, s ezáltal gyorsabban haladni egyébként, meg élvezni, hogy csúszom, de nem esem, közben kacagni a világon – és a megálláskor továbbra is két lábon vagyok.