I.

ha az ember nem képzeleg; álmodozik; révedezik, akkor nem lesz semmi. azaz de: sodródik. az események elszenvedője, a cselekmények, melyekben részt vesz, megtörténnek vele, passzív résztvevőként. hisz’ az idő fraktált pillanatai folynak tovább, akár beavatkozom, akár nem. kell hozzá egyfajta bátorság, hogy beavatkozzam, ezen attitűd tüzelőanyaga a fantázia, mely a gondolatok tömegéből meg-megcsípett, tovább cizellált vízió. egyénből indul és egyéni, de nem feltétlenül egyedi, és a kollektívát sem biztos, hogy elkerüli. hogyan legyen? mit szeretnék? és a kialakítás rögös időfraktáljaiban e két kérdés válasza, és így manifesztuma folyamatosan változik, csiszolódik: de van egy irány, egy elképzelés, egy ötlet, amely megvalósításra hajt.

mindenki egyéniség akar lenni, ezért megvásárolja a reklám sugallta új lábbelit, sportautót, kortyol a jéghideg üdítőitalból. és ahogy egyre több és több hordja ugyanazon lábbelit, jár ugyanazon sportautóval, kortyolja ugyanazon jéghideg üdítőitalt; tömeges egyediségtelenség lesz. csordaszellem, neki is ilyen van, nekem is ilyen kell: nincsen saját fantáziám, nincsen saját ízlésem, nincsen saját vágyam. azt ígérték, egyéniség leszek az új cipővel. valójában soha nem voltam előtte sem, ha addig terjedt fantáziám, hogy valaki messziről megnyugtasson: ettől majd igen.

A Jaspers-féle “ez-nem”-út _{/én vagyok a kezem? nem. én vagyok a szemem? nem. én vagyok a testalkatom? nem. én vagyok az ízlésem? nem. én vagyok a szenvedélyem? nem. én vagyok az indulatom? nem. én vagyok a gondolatom? nem. én vagyok a szellem? nem. tehát sem fizikai, sem szenzuális, sem intellektuális, sem érzelmi, sem szellemi. lehetnek enyémek, de sosem Én, csak az a valaki, aki ezeket felhasználja./} megjelenése túlmutat múlton: nemhogy nem én vagyok a vágyam, hanem nincs is vágyam, szellemem, szenvedélyem, s így akaratom, melyet egyáltalán magaménak érezhetnék, vagy felhasználhatnék.

cégek törekvése, hogy nagy tömegeket befolyásoljanak könnyen – úgy, hogy a befolyásoltaknak erről akár tudomásuk van, de nem ellenállnak – a kívánt jövő (következő perc, nap, hónap) elérésének irányába: a kívánó nem a személy, vagy tömeg, hanem egy jogi entitás, mely tömegünk jelen fantáziája (víziója) alapján nem képes többre annál, minthogy fennmaradjon és növekedjen, felhasználva ehhez bármilyen erőforrást és entitást. ez is valaha egy emberi ötlet és vízió volt, hogy csak szárnyaljunk, és sose pihenjünk: sőt, minél gyorsabban, minél többet, minél kevesebből. emberek áttételesen embereket esznek.

II.

virtuális térben mind együtt lehetünk, bármely időzóna bármely pillanatában írhatok a másiknak, láthatom, mit csinál, kivel és hol van. áthálózva a világot összekötöttek minket, mint a húsvéti sonkát, egymás hegyén-hátán élünk, és soha nem voltunk ilyen magányosak úgy társaságban, mint egyedül. démonikus e digitális hálóban, hogy a tudás végtelenségét kínálva – ezzel mintegy kódolva az inflálódását híreknek, eseményeknek, történéseknek, cselekményeknek – a felvilágosult ember alapvető tudásszomjára épít, és a tudat könnyű lekötésére: igényesen kidolgozott HMI-k (Human-Machine Interface = Ember-Gép Határfelület), GUI-k (Graphical User Interface = Grafikus Felhasználói Felület), melyek könnyen emészthető, gyors, alacsony érdemi tartalmú táplálékot adnak azonnal a szellemnek. az energiaminimumra törekvés (~lustaság) legalább oly’ emberi, mint a tudásszomj, így miért gondolkodnék komplexen, analitikusan, vagy korábbi tapasztalataim és benyomásaim latba vetve, ha valaki (valami?) előemésztett, ízletes; színes-szagos; szaftos falatkákat dobál, melyhez egy áfonyás-lichis energiaitallal kínál, amik nem fekszik meg szellemem, és röviddel bevitel után távoznak?

marad a szorongás, hogy kimaradtam; hogy megbénulok; megbetegszem; belehalok; hogy átvertek; rosszul jártam; hogy nem vagyok elég jó; mássá kell válnom; hogy a másiknak milyen jó; milyen okos, hogy én befürödtem, és ez pillanatról pillanatra komplex kételyekbe, majd bénultságba taszít. tettlegességtelenségemben spirálként cirkulál tovább: akár részt veszek, akár nem, a cirkusz zajlik velem vagy nélkülem.

mindehhez a belső önemésztéshez és külső bénultsághoz lustaság társul, így bár rendre többen vagyunk, arányaiban kevesebb a hajlandóság tenni. fokozván a szorongást, már mesterséges intelligencia írja ezt helyettem (vagy nem?). hiszen miért koptatnám ujjaimat, miért hoznék minimális áldozatot, miért töröm magam, hogyha itt és most (látszólag) kisebb energiabefektetéssel megúszhatom a következő pillanatot? és a következőt. és a következőt. és most.