nehéz a marketinges atomágyúk, lövészárkosok, mesterlövészek és tisztek garmadájában észlelni az életszerűtlen cselekedeteket, helyzeteket, materiális tárgyakat és eszközöket, túlbonyolításokat. mindig el van adva egy életérzés, ami a tudatosságot megkerülni (felülről?), és zsigerből kell, akarom. amúgy nem kell, minek. határ a hasznosság & kényelem közt olykor pengevékony. milyen értelmezésben hasznos?

műanyagok, környezetre veszélyes, mesterségesen létrehozott javak. nyomtató-tintaparton. akkumulátor. okostelefon. a túlzottan összetett világban sok mindent magától értetődőnek veszünk: van otthon nyomtatóm, benne öt speciális kialakítású tégely (persze márkánként eltérő, így az 57 nyomtatógyártónak mind saját pótlékát kell megvenni), melyben halandó előtt ismeretlen összetételű művi vegyi folyadék lötyög, hogy aztán egy papírra digitális jelek alapján ki legyenek meghatározott rendben és mértékben porlasztva. majd mikor ez a tartály kiürül – sok esetben – nem lehet újratöltetni, hanem ki kell dobni, de veszélyes hulladékot, azonbelül is tonereket gyűjtő helyen (korlátozottan elérhető), ami külön energiát igényel. inkább bedobom az első kukáka (ez már level 1), vagy az első adandó helyen eldobom (basic level). de ugye a level 2 a felépített, szép, komplex életviteli rendszerben e régióban: használt tintapatron-gyűjtőpont egy nagyobb elektronikai áruház eldugott sarkában. mintha cél lenne, hogy minél macerásabb legyen és ne környezetbarát módon váljak meg tőle.

az elektromos járművek akkumulátorai több száz anyagból épülnek fel, amik között renteget ritkaföldfém található, és egyéb speciális körülmények közt funkcionáló anyag. sok-sok ember mégannyi munkaórája van abban, hogy azt a roppant összetett, nehéz, és elektromosságot tároló szerkezetet összeállította, majd amikor ez az elsődleges célra használhatatlan lesz, lehet, hogy bontani kell. ami jóval macerásabb és lutribb munka, mint újként összerakni. előbbi esetben évek alatt a belső kémia megváltozott, ez-az esetleg rámelegedett egymásra, így bontani és tökéletesen szelektálni óriási (jelen ismeretek, vagy szándékok (?) szerint) nem automatizálható. az lehetne, ha kevesebb termék lenne, és persze a jelen gazdasági rendszerben ezt valahogyan tőkévé lehetne változtatni – magát a szelektálást. felveti az eltérő gazdasági mechanizmus bevezetésének kérdését, lehetőségét.

betétdíjas folyadékhordozók. pet, alu, üveg; melyeket időről-időre bejön & kimegy divatból visszaváltani pénzért. szorgalmazva elvileg az újrahasznosításukat. ahogyan leadjuk őket, még meló van velük bőven: ha egyetlen csepp folyadék akár beleszáradva is van ezer palackban, a következő műanyagolvasztáskor szennyezett lesz a keverék, és mint ilyen, selejt. ugyanígy a címkékkel, kupakokkal, melyeket el kell távolítani. ohh, fun fact, nem rég kitalálta az egyik italgyártó, hogy a kupakok rögzítve legyenek mostantól a pet nyakához, vagy lehet, hogy egy frenetikus eu-s rendelet jött ki erre (?). fantasztikus így inni belőle, mert ha nem csapod kellően hátra, akkor orrba koccint emeléskor. egy példa az életszerűtlenségre.

a hatványozott szint az elmúlt években lassan, apránként, szinte mérföldkövek vagy jelentős fanfárüvöltések nélkül vonult be a napjainkba: mindent, de mindent távol-keleten gyártanak. a mikronmérettől tonnán keresztül a holdig. mindez roppant olcsón (hogyan..), és baromi messziről kell idehozni, sok energiával. még jobban sarkall, hogy impulzív vásárlások kerülhessenek túlsúlyba.