bánatosan érzem magam. mit tegyen ember, ha szeretetét sárbatiprás, dorgálás, és koholt vádak áthatolhatatlan masszája fedi be olyannyira, hogy szemernyi szabad része nem sejlik át rajta? mi tegnap kívánatos volt, mára megvetett. mi tegnap ragyogott, ma pusztán egy kavics a kőfejtőben. mi támogató szóként szállt éterben, kéretlen ráolvasásként ért révbe: s amit szült, az zsebbe tartósan nem tehető. nézek magamra és magamba, noha nem nyilvánvaló, de tükröt kaptam. élces, karcos, maró mondatok folynak le alkaromon, ujjamról elpárolognak, közvetlen a mennyezet alatt hangos buborékokba összeállva kipukkannak, és újra rám hullanak. remélni tudom, hogy az anyagmegmaradás törvénye téves – vagy örökké e körben égek.