Miként hallgatod a másikat?

Úgy tapasztalom, hogy legtöbben fejjel. Érteni akarja az ok-okozatokat, a döntések hátterét, a következményeket átlátni, meg akarja oldani – vagy azt akarja hinni, hogy meg tudja oldani – és legalábbis tanácsot adni, mit és hogyan tegyen a másik. Volt részem olyan diskurzusban, ahol ezt kérte kifejezetten a másik. Túlnyomóan viszont csak elkezdődik egy történet, nincs megelőző technikai tisztázás, hogy mit és miért („szeretnék elmesélni valamit…”). Van, hogy csak hangosan el akarja mondani, és valaki hallja, meghallgassa. A jó hallgató érzi, és a saját igényét a megértésre vonatkozóan mellékvágányra teszi. A túl sok kérdés szétforgácsolja a történetet, ízekre tépik annak robogása közben, megzavarja a mesélőt és elterelheti folyásából. Elvész az egész olyan, potenciális részletzsákutcában, mint hogy hány éves volt a kapitány, melybe nem volt szándéka vagy célja betérnie az elbeszélőnek. Változik a felállás, és a kérdező alakítja a narratívát, tehát a főszereplő lefokozódik egy statisztává, aki asszisztál a másik kérdéseire megértésére.

Egy másik embert megérteni az értelmező kéziszótár „lehetetlen” szócikkének egyik leírása. Legjobb esetben megismerem és -értem saját magam életem végére, de ez ugyanúgy párját ritkító forgatókönyv. Másik embert nem lehet megismerni – az igekötős ige befejezett jellegére utalva. Tehát a történet szétfaragásának vélt kimenetele, hogy egyetlen ember egyetlen történetét – esetleg konnotációit – megértsem. Tételezzük, hogy sikeres volt, és az elbeszélő nem neheztel a temérdek félbeszakítás és vadhajtáson ugrándozás miatt. És most akkor mi van? Mivel vagyok érdemben – és nem pusztán a pillanat uralásában – több, vagy legalábbis más? Saját önkielégülésemre szolgált, hogy milyen értelmes, okos, ügyes, talpraesett vagyok? Pusztán, mert úgy vélem, jobban csináltam volna helyette…? Káros lehetőségek egyike: kioktatom a másikat, milyen rosszul csinálta? Minden egy pontba mutat: magamra. Az elbeszélő történetének figyelem-reflektorát átforgattam önön lényemre.

A mellékvágányra helyezett megértési szándék esetén a befogadás marad tisztán: hallgatom, regisztrálom, felfogom, a hiátusokat átlépem – lehet, hogy csak nekem fontos, vagy később tér ki rá – meghallgatom mivé áll össze. Lehet, hogy nem lesz tanulság; csattanó; konzekvencia. Figyelemmel fenntartom a csobogást és nem lépek közbe. Ez perspektívikus szemléletben hozza magával az elfogadást: minden jól van úgy, ahogy van. A másik a hibáival és zavaró dolgaival, ismétlődő botlásaival, eséseivel-keléseivel, szerethető attitűdjével. Ebben benne van az önfeladás, a változtatási szándékról történő lemondás; a tér adása egy történetnek, egy másiknak rajtam kívül.Korántsem egyszerű a gyakorlat e túlracionalizált korban. Gyorsulás fokozódásával érjünk a történet végére a kezdete előtt, legyen értelme; tanulsága; csattanója; konzekvenciája – sok-sok elvárás lappang a háttérben olykor megfogalmazatlanul és sokszor kimondatlanul. Fejnehézség dívik, mindezt át kell szűrnie mintegy kötelezőjelleggel az elmének, és az önuralom sem említhető korunk erényei közt, hasonlóan az egóval: ÉN értsem. ÉN tudjam, RÓLAM szóljon, ha nem vagyok szereplő, akkor is. Hallgatni tudni kell, figyelni pedig megtanulni. A bábeli zűrzavarban nyelvek, kommunikációs csatornák, felületek egymásba elegyedve zubognak folyamatosan, emberek nem értik egymást fordítógépek és megannyi elektronikai segéd ellenére, ezért még inkább hangosan mondják a magukét, még harsányabban mutogatják magukat.Hallgatást úgy bélyegzik, mint ciki vagy vesztes, erőnek erejével is be kell törni a térbe és mások lenyomása árán is érvényesülni, kimondani, érvényre jutni. Ez ricsajt eredményez, és végül egyik sem nyer igazi meghallgatást, kielégülést. Hallgatni önfeladás és lemondás. Hallgatni arany, ahogy történet közben szünetet tartani. Befogadni annyi, mint saját narratívámat, meggyőződésem, projekcióm félreteszem kizárólagos pozíciójából, és hagyom az elbeszélőt építkezni. Kardinális, hogy nem kell magamévá tegyem szavait, történetét, de akár megemésztenem sem: szemlélem, hogy ilyen is létezik. Támogatólag hat a szétválasztás és elválasztás minden pillanatban: rólam szól vagy nekem? Avagy csak hozzám? Nem kell minden rólam szóljon – mert nem is rólam szól minden.