vannak a választható klisék, mint sport-, munka-, művészkarrier, mára már nem szignifikánsan, de vallás (szerzetes, pap, etc), család. meg a resztli.

nyolcéves koromtól úszom, rövidebb-hosszabb megszakításokkal. valamikor tizenkettő körül felmerült, hogy versenyszerűen csináljam, tizenöt körül meg a triatlon jött szembe egy meleg kézfogás erejéig, búcsúzólag. megnyertem a kettő közt ilyen-olyan, sehol sem jegyzett házi versenyeket, elértem egy lokális csúcsot ebben a sportban. a következő szinthez az eddigieknél nagyobb energiabefektetés szükséges.

mögöttem levő félévben a munkakarrierben értem egy lokális csúcsot. októberből decemberig heti 50-60 óra, napi 60 km inga, teljesen kiszipolyozott a teendők mennyisége és igényelt belemerülési mélységük, melynek következtében néha egyszerűen overflow történt az agyamban, ami egy mini pánikrohamként manifesztálódik. összeszorul a mellkas, léghiány, leizzadás, erőtlenség, teljes bénultság, mindez olyan tíz percig. elértem egy lokális csúcsot, sőt, meg is haladtam, és természeténél fogva bezuhant, de kezelhetően.

tudatosan is hagytam visszarogyni, mert amit műveltem az elmúlt félévben, embertelen volt, megerősítésképpen az ügyfél helyi kisvezetője is így nyilatkozott a karácsonyi csomaguk felém nyújtása közben.

a következő szinthez ebben a klisében is ugyanaz kell: több energiabefektetés. egy költözés, és minimum egy tanfolyam.