megérkezik a megállóba. ajtót nyit, a sofőr már felállt az ülésből zárt fülkeparaván mellett, majd felénk fordulva rázendített nagy mosollyal, artikulálva, dagályosan, egy tréner hanghordozásával:

jó napot kívánok, köszöntöm önöket ezen a gyönyörű napsütötte délutánon, legyen nagyon szép napjuk! kérem fáradjanak az autóbusz belseje felé! az önök létezése egy csoda; az, hogy vannak itt közöttünk önmagában egy jelenés. örülök, hogy láthatom önöket, érezzék nagyon jól magukat utunk során, foglaljanak helyet. és ne feledjék, hogy önök maguk az erő, a megtestesült lehetőség, hogy valami jobbat hozzanak ki magukból, mint amik …

folyamatosan és lassan haladtam a busz hátulja felé, ahol volt több szabad ülőhely még. leghátra érve még mindig napszemüvegben nyújtogatta a kopasz fejét a késő negyvenes fazon irányunkba, és mosolyogva mondta tovább mondhatnékját. két biccentésemre sem ült vissza az ülésbe, érdeklődve kicsúszott a számon, hogy amúgy mikor indulunk? köztes megálló és sikeresen lezárult utascserét követően egyéb forgalmi akadály vagy fennforgás híjján akár mehetnénk is. csöng-csuk.

nagyon lassan és óvatosan vezetett, úgy, mint aki teljesen máshol és másban van éppen.