amikor belekezdek egy új, addig nem próbált területbe – legyen szó nyelvtanulásról, hangszerelésről, táncról, mesterségről, szakmáról, tudásról, képesítésről – az első alkalmak kritikusak. érdekel-e? érdekeltté tudom-e tenni magam, hogy csináljam? érdekesség tudom-e tenni magamnak, hogy ne legyen kín?

megugorva az első akadályt érkezik a következő: az elmélet önmagában sehol sem sok, gyakorlat teszi a mestert. közös elemük, hogy vannak lépcsőfokok, fázisok, melyeket meg lehet ugorni tanult, veleszületett, örökölt képességekkel és hozzáadott figyelemmel, tudással. fontos a visszajelzés, kicsit akár a ferdítésbe menve is pozitívumot hangsúlyozva.

a gyakorlat elengedhetetlen része az elmélet, és fordítva. vannak viszont olyan elfoglaltságok – nyelv, tánc, hangszer – ahol sokkal kevésbé egyértelmű, hogy mikor ugrottam meg egy szintet. nyelv esetén le tudom-e küzdeni a félelmem, hogy nyelvtanul, kiejtésileg helytelenül, de megszólaljak? felvállalom-e, hogy félreértenek? kinevetnek? akár megszégyenítenek?

de mikor szólaljak meg? hol szólaljak meg? olvasni tudok és értem, aránylag értem, amit beszélnek. de akkor hogy’ is rakom össze azt a mondatot, hogy…?

mikor menjek el egy táncestre? már végig tudok táncolni egy ötperces számot a partnercseréig? nem fogok rálépni a lábára? mit fogok vezetni neki? képes vagyok a zenére ráhangolódni, úgy, hogy közben koreografálok és a táncpartner is érez minden rezdülést?

de ha nem gyakorolok, nem fog menni.