civilizációnk csúcseredményeinek egyike, hogy kétszer tovább élünk, mint kétszáz éve. kétszer több időd van arra, amire hajdanán t’án csak kiváltságosaknak és kiválasztottaknak jutott esélyük: félélet kell, hogy felfogd önmagad, kontextusod, háttered, dühöd-örömöd-bánatod kiváltó okait, megértsd amin nincs mit érteni, legfeljebb érezni, halld azt, amit nem lehet hallani mégsem, lásd azt, ami nincs is, de…mégis van. lezárások és lerázások, kezdetek és kezdések, folyamatos folytatások és folyások, csöbörből vödörbe, vödörből kaspóba, kaspóból padlóra. félélet kell, hogy szilánkokra tört darabjaidat összesöpörd, megolvaszd, majd új formába töltsd, olyanba, amilyet neked szántak, és nem amit hoztál, adtak, kaptál. kell hozzá sok mindent kapni, hozni, elvenni – pofont, ölelést, kegyetlen őszinteséget és bájos hazugságot. félélet elmegy, mire körvonalak halovány kontúrjai pontokból összekötött szakasszá állnak, és íveket viszel bele, hogy ne egy megkonstruált mérnöki tervezvény legyen, hanem valami…valami életszagú; -szerű.

ne félj, így lesz egész a félből.

jelentsen bármit is az élet.