korunk underground kultúrájának hűvös olvasztótégelye az aluljáró. közlekedőfolyosó a masszának, röpke percekig igénybevéve a zavartalan továbbhaladás céljából a szintbeli keresztezést. ahogy minden kreálmánynak, ennek is megvannak a maga honosított fajai: kéregetők, kubikosok, kéretlen árusítók, hontalanok.

a kéregetők leleményességét a plebs megveti, ohh, dehogy, bár megvetné, hisz az feltételezi, hogy legalább felszínt karcolgatva tud róluk – vagy legalább szóba állt eggyel, kettővel, többel. áldozatot mutattam éppen be a közlekedési vállalat egyik gépiesített pénztárosánál, miközben mellém verődve egy, másnapig érvényes jegyfajtát akart rám tukmálni. nem, köszi, hello. másfélpercre perifériából vesztettem, majd ellenoldalról ismét támadott, figyi, mondtam, hogy nem kell, és most ide figyelnék mutattam az érzelmek kimutatására képtelen, ámde végtelenül türelmes érintőkijelzőre, ahol az utolsó lépésnél jártam a díjtermékem megvásárlásával. nem, nem, neki most apró kell. haver, kurvára nincs apróm, vágod. ezalatt megszületett a papírfecni, mellyel újabb hónapig vehetem igénybe a térbeli helyváltoztatási szolgáltatásra rendszeresített, jellemzően gördülő eszközöket. a reakciója hátrahőkölés volt félméterrel, s kicsúszott száján közben egy ‘hö, hülye vagy?!’

mélyen a szemébe nézve mosolyogva informáltam, hogy igen, mi mindannyian hülyék vagyunk.

láthatatlan, játszi sebességgel nyomkodott végig az időközben alapképernyőre visszatért automatán egy vonaljegyet bankkártyás fizetésig, közben elmormolván, akkor vegyek neki egy vonaljegyet, hogy hazajusson. legyen gyereknap. menj haza.

egy percen belül öt méterre próbálta értékesíteni a friss vonaljegyet.