volt néhány év, amikor magam alatt voltam. nem két naphosszat, nem négy héthosszat, nem nyolc hónapot, hanem évekig. tendenciózusan szar volt a kedvem, utáltam a világot, szemfogammal metszettem volna el nyakát annak, aki a tömegközlekedésen hozzám ért szándékolatlanul a tömegben (kimerült egy fogszorított sziszegésben); túlesni akartam mindenen, megúszni minden csatát, és vártam, hogy az ölembe hulljon a nyeremény, mert mennyit szenvedtem már. nem érdekelt, hogy a másik mit akar bármilyen helyzetben (bolti eladó, randi, tanár, stb), én azt és úgy akartam. nem hallgattam meg senkit, nem érdekelt, ki mit próbál átütni a védvonalamon nekem, nem hagytam, hogy bármi megtörténjen velem, csak amit és ahogy én akartam. aztán jött egy ordas nagy pofon, amikor a pajzson nem egy tűhegye hatolt be épp’ hogy, hanem egy méteres dárda szúrt keresztül rajtam, mire felfogtam a helyzetet, megráztam magam és kármentésbe (veszteség-minimalizálásba) kezdtem. nem láttam jönni, mert nem láttam, csak néztem, kifele a két erre dedikált lyukon a fejemből.

szégyelltem magam minden egyes mozdulatomért és tettemért, volt az bármennyire súlytalan vagy súlyos: útban voltam a tömött villamoson valakinek, vagy elfelejtettem visszaköszönni (nem is láttam, mert magammal voltam elfoglalva…). rágódtam a múltanom – mi lesz, hogy nem köszöntem vissza neki -, aggódtam a jövőm miatt – mi lesz, ha nem sikerül -, nem vettem észre, hogy éppen rám mosolygott valaki. semmi nem úgy lett; nem az lett; nem ő lett; semmi nem lett az akaratomból. ördögi spirálként ez csak fokozta a kedélyt, még inkább befelé, még kevésbé kifelé, projekció és belső világ, értetlenség, reménytelenség, elveszettség, összetörtség. mentem az aluljáróban, a faszomért jön nekem mindenki…!

nem köszöntem? öt perc múlva arra sem emlékszik, hogy látott.

nem sikerül? nekifutok újra, jobban felkészülve.

nem jönnek neked, de annyira görcsösen ki akarod kerülni, hogy azáltal mész nekik, nem úszol az árral, hanem mindenÁron a te akaratod szerint várod, hogy menjenek mások. néptáncos lónak faszát a seggedbe. mintha te valaha hallgattál volna másra (dehogyis), most meg számon kéred, hogy más nem úgy megy, hogy nem az történik, ahogy te akarod. mókás, mókás, csak nem veled, hanem rajtad nevetnek.

barátaim voltak, de kevesen viseltek el hosszabbtávon, mondjuk havi több alkalomra, éveken át. ki akar egy feneketlen önsajnálatban dagonyázó embernek a power bank-je lenni…? van ilyen. másikról töltök, de ha csak addig funkcionálok normalitáshoz közelien, amíg fennáll a kapcsolat, és az önellátás módjainak (önjutalmazás, önkegyesség, önmegértés – ön megért, és?, stb.) csírája sem látszik sarjadni ezalatt, akkor az a power bank egyszer kimerül, s akkor ketten állnak depresszióban a kút káváján – jobb esetben elmegy tölteni vég előtt.

akik meg elviseltek, nekik külön hely van ma a szívemben és a hálámat öntöm rájuk vissza, amiért ínséges éveimben ott álltak, amikor kellett.

fogalmam sincs, miért tették. nem számít, folyni tovább, de jót nem felejteni.