köszönöm, hogy vagy. hogy vagy? nem tudom, ez mindig is nehéz kérdés volt számomra, körmönfont cirádás válaszokkal pedig nem untatnálak. foglalmam sincs, mi a fasz van, halvány sejtem, mi a fasz volt, dehát édes vagy, az már volt. hogy mi lesz, akkor sincs sejtésem, csak elveszett-elbaszott-elálmodott vágyaim, melyek oly’ rojtosra lettek álmodva, hogy mégis ki akarna egy szétfingott lyukas alsónadrágot viselni? most nem érzem a kedvet ehhez, dehát ezvan, c’est la vie, vagy még magvasabban: lesz ez még így sem. szeretnék egy mezőn feküdni, ahol fűszálak zengése és rezgése az esemény, álmodozni, vagy lehet, hogy még azt sem. csak lenni a semmiségben, valahol, valamiben, és ez az abszurd létemben, hogy vagyok, bár ne lennék, de ha már itt vagyok, csinálom, amire utaltak, kértek, kárhoztattak. s mint ilyen, ez nem mindig fogamhoz füllő. hát, ez már csak ilyen!