nyárközepi délutánon várom a villamost egy forgalmas csomópontban. a megállóban még egy tucat ember. begördül a szerelvény, félméter híján előttem egy ajtó. nyílik, leszállnak, lépek befelé, amikor hátulról, tőlem balra huszas közepe-vége egyszál dzsukel csávó visszaránt-odébb lök. pályagörbémen és sebességemen nem változtatva haladok tovább az impulzust követően, így nekiütköztem.

– hallod ne lökdössé’ köcsög me’ leütlek!

szigorú tekintettel visszanéz rám jobb válla fölött, arcunk között ha húsz centi távolság van, s közben rivalló szempárját dupláztatja a mögötte álló oldalbordájával.

harsány, mélyről jövő kacagásban törtem ki, ellenirányba sétálva még utána mormoltam, hogy

– leütsz, mi…

ekkor kékhalállal megállt a helyzetkezelő szoftvere. nem tudni, hogy azóta újraindult-e.

c’est la vie.