amikor újra és újra ugyanabba, az egyik felmenőm által ásott árokban ébredek, mert tegnap olyan kibaszott részeg lettem, hogy a farkam sem találtam vizeléskor, majd tíz óra leforgását követően pokoli fejfájással, kettőslátással, szédüléssel, száraz torokkal, pisás gatyával, törött telefonnal, cigi nélkül, egy békával a bal zsebemben és egy üveggolyóval a jobban – benne a nevemmel – találom magam a falu vége tábla után kétszáz méterrel, DE megigazítom az ingem, túrok egyet a hajamba – remélve, hogy egyetlen százalékponttal jobban fest a fizimiskám és közben megszagolom a hónaljam -, majd bekötöm a cipőfűzőm sáros, zsíros maradékát, egy csókot követően útnak engedem a békát, megdörzsölöm az üveggolyót – miután ráköptem az utolsó nyálmolekulám, mely az utóbbi órákban képződött – és egy határozott, öles lépéssel kiugrom, és útnak eredek.

s ahogy látom őt néhány méterrel felülről, megsuhintom felé pálcám, hatására egy gondolatcsíra születik meg és sarjad pillanat alatt egész gondolatrendszerré az emlékek óceánjából akkurátusan megformált alakokkal, helyszínekkel, arcokkal, érzésekkel: ezt már egyszer meg- és túlélted. újra megtörtént. akkor majdnem belehaltam, de most mégis újra itt vagyok. legyen bármekkora fizikai vagy lelki fájdalom, űr; kies – ördögszekértől mentes! – sivár puszta; perzselő Nap; égetően sugárzó és kővé összeállt homok, a szenvedést én választom.