néha úgy szeretném, hogy valaki megmondja, miért úgy van, ahogy van. vagy hogy jó-e úgy. nem az a patkó, amit ötvösként az imént kalapáltam készre, viszont amit teszek. nem a törvény, az csak szabályozza a közös együttélést és retorziót gyakorol deviancia esetén. hanem az, hogy pl. arconköptem valakit metafizikailag, mert úgy véltem, megérdemelte. ezeket ki nyugtázza vagy ítéli el? karma? sors? Isten?

feltennék kérdéseket: miért van ez vagy az bennem, rajtam, velem? nem tudom, mit kezdenék a válasszal, már sokszor elképezeltem, hogy ott állok egy fényes trónus előtt, ragyog akár a Nap nyári delelőn, oda sem tudok nézni az ott ülőre, de makoghatom a tyúkszaros kérdéseimet agyongyűrt, szétázott, málló fecniből, amit évtizedek óta hordok a farzsebemben (tanár úr kérem, én készültem!). ha kapnék is választ, jobb lenne? nem értelmet akarok, azon túlhaladnak események, dolgok, és jelenségek. megnyugvást szeretnék. hogy ez így jó. vagy ha éppen nem úgy tűnik, akkor is minden rendben.

máskor viszont nem akarok válaszokat. vagy én válaszolok magamnak. és megnyugszom. néha olyan jó lenne, ha valami mély bariton leszólna fentről, hogy minden rendben. lehet jelez, csak a verbalitás kötöttségein kívül, másképp, máshogy…