találkoztam egy embertársammal, akivel egy évtizeden át barátként hivatkoztunk kapcsolatunkra. bejártuk az egész országot kettesben, végtelen eszmefuttatásokat folytattunk az élet bármely, aktuálisan előkerült területéről elmélet és gyakorlat síkján. bemutatott testvérének, párjának, anyjának; többízben jártam lakásán, megvendégelt ebédre, akadt alkalom, hogy nála aludtam – épp ott ért véget és igen későn egy utazás.

egyszeriben az éterből bejött egy projektszerű munkalehetőség, mely a végzettségem tekintetében nem szakterületem, de hobbiként már hosszú évek óta alázatosan gyakoroltam, érdeklődtem, foglalkoztam vele, írtam róla, feltártam elérhető mélységeit. ő végzettségéhez és szakértelméhez közelebb állt a terület, s mint akkor már hosszú évek óta kiszámítható jó barátként, azonnal rá gondoltam, mint projekttársra. felvázolást követően egy héttel a hivatalban ültünk megbeszélésen két egyetemi oktatóval versenyezve a lehetőségért. abszolút eladtuk magunkat, az oktatókkal egy kellemes, valódi szellemi verseny során kerültünk ki győztesen – minket bíznak meg a feladattal. épp nyár eleje volt, hivatalokban leállás közelgett, s még ezt megelőzően várták a megbízási szerződés tervezetét, benne a díjazással, becsült munkaórával, és részfeladatok felvázolásával.

s ekkor ő elérhetetlenné vált. üzenetekre nem reagált – vagy igen soká – hívásaimat nem viszonozta. a hivatalból hetente kerestek, várták lelkesen a tervezetet. összeraktam, amire magam képességeiből, az internet segítségével, és egyéb, iparági emberek tanácsai alapján képes voltam, ugyanakkor a leendő projekttársam bevonása esszencialitásként lebegett előttem, mielőtt a végleges anyagot kiküldöm.

nem válaszolt. amikor igen, halogatott, tologatott, maszatolt. tartottam a hátam a hivatal irányába két hónapon keresztül, volt, hogy írásban, volt, hogy hívásban. a helyzet nem változott, ellenben a bennem lévő feszültség, düh, karonfogva az értetlenséggel és felelőtlenséggel. egy nap úgy döntöttem, hogy lapjaimat ki kell terítenem maradéktalanul, bármekkora blama legyen. előtte felkerestem az országban az adott projektre általam két másik leginkább alkalmasnak tartott egyént, röviden vázoltam a lehetőséget, majd talonba tettem őket, amíg a hivatalra ráöntöm a feketelevest. őszintén tálaltam, átadva, hogy ez most éppen nekem is valami egészen új és tanulságos helyzet, melyre nem tudok – és társam helyett nem is kívánok – magyarázatot adni. megértőek voltak, s letettem két professzionális névjegyet az asztalra. maga a projekt ugyanis üdítően serkentő volt és velünk, vagy nélkülünk, de nagyon el kell indulnia az útjára.

előbb egy rövid üzenetben informáltam társam a döntésemről, melyre meglepően helyeselt, hogy jobb ez így, nem kell nekünk szívás egy hivatallal, márpedig azokkal milyen nehéz együttdolgozni, akadozik a kifizetés, kötekednek az órákkal, sokat kellene helyszínre utazni, miegymás. komolyan? ez nem jutott eszedbe, amikor lyukat beszéltél a hasukba személyesen, hogy mi nyerjük meg a lehetőséget, vagy mielőtt egyáltalán elmentünk a megbeszélésre…? eltűnését indokolva említette egy családtag és macskájának halálát, majd gyermekének születését – mely események egy hónapon belül forogtak le, akkor és ezért elérhetetlenné vált.

egy hónap elteltével továbbra is mozgott bennem valami, úgy éreztem, nem sikerült átadnom, hogy mennyire bántó és amatőr, amit művelt. így egy hosszú levelet írtam neki, melyben kifejtettem, hogy bár a két esemény (halál-születés) egy hónapon belül bizonyosan felkavaró, akár megrázó, jómagam nem éltem át ilyet, így csak elméleti eszmefuttatásom van róla. ugyanakkor elképzelni csekély fantáziám, hogy egy sort odahányni elém, miszerint boccs haver, off a projekt részemről nem fért bele az idejébe. válaszában újfent maszatolt, nem reagált érdemben megértést kifejező, de nyilvánvaló felkérdezésemre. ettől a ponttól negligáltam.

mint pár hete fény derült rá, a közvetlen főnököm osztálytársa volt, s nem rég összefutottak osztálytalálkozón. szóváltásukban előkerültem én is, meg hogy most hol dolgozom, és felmerült a lehetőség, hogy engem tehermentesíteni alkalmazzák. ez a mai napon kulminált új szintre: megvolt az első közös megbeszélés az igazgatókkal közösen.

azt hiszem, ilyen helyzetekben lehet gyakorolni azt, amiről oly’ sok szó esik elméletben az élet során, és pokoli nehéz átültetni a gyakorlatba. egyrészről valójában senkit nem lehet megismerni, kiismerni még annyira sem, ismerkedni – azt lehet. a tíz év ellenére ezt az embert át kellett gondoljam, hogy ismertem-e valójában. másrészről mindazon ellenére, hogy cserben hagyott, kellemetlen helyzetbe hozott, jóhírnevem levizelte gyermeki könnyedséggel, úgy voltam vele, hogy rajtam nem fog múlni: a főnökömnek egy árva szóval nem említettem kapcsolatunk feketefoltját, továbbá ismeretségünkről igen szűkszavúan nyilatkoztam. nota bene, az élet kegyetlenül megbüntette és kárhoztatta, pokoli fájdalmakkal fűszerezve: az elmúlt két évben – miután kapcsolatunk kútba zuhant – rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála. több műtét, kemoterápia, egyéb kezelések vannak a háta mögött. ma látottak alapján ismét a harcképes, egészséges emberek táborát gyarapítja, semmi nem látszik rajta. kell még ide az én kicsinyes, ego-vezérelte haragom és sértettségem érvényesítése?

kommunikációnk alapján a röpke órás megbeszélés alatt nem éreztem, hogy másik ember lenne, mint akivel tíz évig autóztunk. most is eladta magát, bár talán kevésbé fényezte és taglalta érdemeit. beszélt magáról, megemlítette dióhéjban a betegségét, de egyébként olyanban volt érzetre, mintha ott folytatnánk, ahol legutóbb letettük a lantot. irányomba, személyemről egyetlen kérdést nem tett fel.