becsaptam magam.

nem első alkalom, hogy ugyanazon hiányom tekintetében kijátszottam önönvalóm ellen saját magam. biztonságos, elfogadó környezetben a nem tudatos döntéseim és cselekedeteim önmagukért beszéltek, majd amint tudatom ezeket felismerte és keretezte, ellenállt, azonnal beavatkozott és ellenműveletbe lendült. külső aspektusból roppant szórakoztató szemlélni, majd a megvalósulását követő percekben tudatosítani, hogy az önvédelmi mechanizmus soha be nem rozsdásodó gépezete azonnal reagál a kellő pillanatban. gyöngéden karonfogta a tudatalattim, odavezette egy útvesztő bejáratához, melynek kapujára ‘a miértek végtelen erdeje‘ volt díszes ötvösmunkával felütve, majd erélyesen, de nem bántóan indulásra taszította.

ezúttal mégis valami más volt. egyetlen lépést nem tett az útvesztőben, rögvest visszafordult, farkasszemet nézett a mechanonnal, s noha utóbbi pislogott először, előbbi ráhagyta: rendben, nyertél. de már ismerlek. tyúkszemedre léptem. de ez a métely bennünk van. közös érdekünk, hogy kezeljük és megszüntessük, a hiányt betöltsük.