van egy része a kertecskémnek, amit kerülök, nem tudok hova tenni, nem kezdek neki évek óta a rendezésének. egy vékony sáv a szélén, melyen kétméter magas közönséges sövény áll, túlfelén a társasház kukái. a bokrok erősen viharvertek és tépázottak, rengeteg csontszáraz törzsrész ácsingózik köztük hajtás nélkül évek óta. a szélcsatorna a kukák irányából az avart, és a turizók által eldobott kisebb hulladékokat felduzzasztja a bokrok tövében. meggyecske a hab tetején, hogy patkányok és egerek búvóhelye, egy csapda jelenléte jelzi ezt, s persze láttam többször mindkét állatból kóricálni ezen a részen. a gereblye nem jön szóba, szűk helyek, bokorágak korlátozzák az eszköztárat – marad a kézzel kotrás.

szar meló. négykézláb kell kúszni és kotorgatni az avart, azzal a potenciális meglepetéssel, hogy patkányharapás ér, megszúr valami. mindeközben ridegen roppannak a falevelek, artikulálatlanul csörögnek-zörögnek, esetlenül hullanak millió mikronra, tapadnak a kesztyűhöz, hátráltat az aljnövényzet szárai, és egy futónövény (valami borostyánféleség).

ma nekiláttam. mégiscsak jobb lesz a bokroknak is, hogy nem több éves rothadó avar áll törzsükön és körülötte, ahogy a szikkadt kórók eltávolítását köszönik szépen, és szememnek ugyancsak kedves lesz a rendezettség. találtam négy patkánylyukat, a lakók nem mutatkoztak. több tucat félkarvastag elszáradt törzset szabadítottam ki, és kilenc zsák távozott tele levelekkel.

befejezni nem lehetséges, csak abbahagyni.