társadalmunk egyik sztereotipikus jelensége a piros ruhás nő. ikonikus megjelenése filmekben tettenérhető (pl. Mátrix), s persze ezek a valóságból táplálkozva építkeznek vele, mint a vonzalom és csábítás motívumával. ismérve, hogy a fényt jelenkorunk általánosan, széleskörben “szexi”-nek titulált nőideálja szerint veri vissza, ezáltal keltve ellenállhatatlanul beinduló pavlovi-reflexet – nyálcsorgatás helyett ezúttal a véráramlás irányának megváltoztatásával. haja tökéletes, alakja S, csípője széles, lábikrája enyhén izmos, bokája kecses, mozdulatai magabiztosak. viseletét egy szabóságban öntötték rá aprólékos és részletekbe menő tökéletességgel, mely minden részterület pontos felszínét enyhe ráfeszüléssel fedi.

amikor feltűnik a láthatáron egy ilyen egyed, minden férfi – és lopva a nők – őt bámulják, fantáziát meglódítva projektálnak egy test láttán. legutóbbi ilyen élményem alkalmával mindez egy metróállomás bejáratánál történt, jegyellenőrök sorfala előtt. a hétköznapi szórakozás magva ebben az esetben kettős: egyrészről a nyálcsorgatók arcát nézem, fürkészem arcuk mimikájába beivódó vélt gondolatokat és derülök rajtuk (külön kacagtató a nyaktekerők csoportja), másrészről nem tolakodóan mögé szegődök, így a jegy- és bérletellenőrzést a parfümfelhőjéből kipárolgó afrodiziákum által pillanatnyilag megrészegülő ellenőrök hadában teljes bizonyossággal megúszom.