ma leültem egy félreeső helyre, ahol nem voltam közvetlenül egyetlen kolléga szeme előtt sem – ha szemfülesek voltak, észrevettek, de a többség csak bóklászott fel-alá, ahogy mindennap teszik, tették, tenni fogják.

néztem őket. ahogy gondjaikkal terhelve vonszolja magát, vagy épp kaptat a lépcsőn, telefonál a kapuban, ugratják egymást, kávét szürcsöl, megvitatnak egy teendőt.

s a gondolatkísérlet alapja: mindez nem sokára pontosan ugyanígy megy tovább nélkülem. nem látom, nem hallom, nem érzékelem. elképzeltem, ahogy csak szellemként ülök a félreeső helyen, és már most sem vagyok ott.