roppant szórakoztató, amikor elérek egy-egy képességem határára. ez a határátlépést követően – megtörténés pillanatában – kevésbé mulatságos, hiszen mint esetleges újszerű tapasztalás, beindít egy sor másik alrendszert (itt a belső hangtól kezdve az értelmezési, majd lekezelési és kikommunikáláson keresztül sok minden értendő), de az csak megszentelt pillanatban történik, hogy párhuzamosan kívülről nézek rá magamra: jé, ennyit tudok. itt sok iskola embermegközelítése heves jelentkezés közben tenné hozzá a maga hiedelmét, meggyőződését (pl. hogy mi számít képességnek, mi fejleszthető, stb.), ehelyett az csapódik le – sokszor hetekkel később realizálva – hogy egyszerűen ennyire képes az agyam.

az elmúlt hetekben-hónapokban hatványozottan több új ember jött velem szembe, akivel ideig-óráig kommunikáltunk, vagy legalábbis bemutatkoztunk. a bemutatkozás intézménye külön jelenség: ki mondja hamarabb a nevét? mi alapján dől ez el? ha egyszerre kezdjük, mindkettő megáll. vezetéknév és keresztnév?

van technikáim – leginkább a tekintet fürkészése, és megtartása – de egy zsúfolt pince félhomályában ez kútbahull. utóbbinál még a hallás is el van nyomva sok esetben zene által, így marad néhány zöngés-zöngétlen kihallása egymás fülébe ordítva. a nevem kimondásakor arra figyelek, így a másik fél nevét sok esetbn rekonstruálom utólag fejben. még jobb: megismétlem a nevét, ami persze önmagában sutának hat, így az összetalálkozást méltatva emelem ki, egyúttal magamnak hangosan elismételve. ha már kimondtam, megvan. ehhez kapcsolódó közvetlenül az illető arca. bőr, vonások, sérülések, tetoválás, szemalak, szemszín, fülek, száj, orralak, orrméret, fogak, ajkak, áll, állkapocs, szőrzet/smink (if applicable).

és akkor tessék a kettőt összekötve tárolni!

kétszer is előfordul a közelmúltban, hogy közel azonos feladatkörben tevékenykedő nőket összekevertem. jankácskát nem szólítottam a nevén (tévesen) a dialógus kezdetekor (újabb technika rögzítésre és gyakorlásra), viszont mivel nem értette, miért őt keresem ezzel az üggyel, egy idő után gyanús lett nekem: itt valami bűzlik, és nem csak a fáradtság. ekkor realizáltam, hogy ja, ő nem ilonka, hanem jankácska. épp ebben a zavarodott – amúgy is késő esti, fáradt – időpillanatban egy huszáros mentéssel elvágtam mondandóm jelentőségét, és jeleztem, hogy majd visszajövök ilonkához később, és megbeszéljük.

másik esetben egy sorban állva felismert…nos…legyen panni, de itt épp ez a történet fonákja: fogalmam sem volt a nevéről. ettől nem esem kétségbe, fordult már elő emlékelőhívási látencia, próbálom máshonnan közelíteni: honnan, melyik társaságból ismerős? ilyenkor random, elsőként beugró arcokat pörgetek különböző társaságokból, és páregyezést remélek. itt ez is nullára futott. mindezalatt már kedélyesek csevegtünk egymás felől felszínes érdeklődéssel, a rácsodálkozás felhőjében, hogy itt találkozunk. bár tudnám, hogy hívnak, honnan ismerlek.

és egy ponton csak feladtam. miért érdekes, honnan ismerem? miért lenne gond, hogy nem emlékszem a nevére? kellemes & kedves a csevegés, és nem beszélünk névről, vagy nevekről. így történt.

viccesen bátorítom az embereket, amikor mindezt a rengeteg felesleges kört, amit fent taglaltam megkerülik és csak megkérdezik,

• bocsi, mit is mondtál, hogy’ hívnak?

• figyi, ha elég határozottan nézel & mutatsz rám, a “hé te ott”-ra is hallgatok.