posta előtere, ahol csomagfeladó és -átvevő automata található. előtte fazon áll türelmetlenül toporogva, egyik kezében telefon, másikban bankkártya. közöttünk egy csomagolóasztal és három méter.

– te nem értesz ehhez? – mutat az automata kijelzőjére, amin épp a képernyőkímélőnek szánt reklámfilm ismétlődik megszámlálhatatlanul végtelenedik alkalommal.

vacilálva, pislantás nélkül másodpercekig nézek a kijelzőre, néha fazon arcára:

nem.
kérdezted már az itt dolgozókat?

– áhh igen, mind bunkó parasztok, “nem tudjuk, csak iderakták a gépet”.

közelebb lépek.

– nézd, nem olvassa be a vonalkódot és nem lehet fizetni.

megérintem a kijelzőt, a képernyőkímélő megszakad, és három nagy zöld gombimitáció fogad egyértelmű lehetőségekkel, alul három ország zászlaja nyelvválasztás lehetőségét kínálja.

ránézek a fazonra: szerintem innen már tudod. kitágult szemekkel és megnyúlt arccal néz vissza.

– ú, basszki, igen, persze, haha, nagyon köszi!