korai szomor sötét,
csak világító Nap,
csípős hajnal-este,
esőfelhők lőrésein át.

enyhe naivitásban ért a több száz mázsaként rám szakadó elmúlás. szeptember végéig kitartott a hő, majd hirtelen hű! s ahogy összeroskad magába a fehér törpe, úgy zuhantam önmagam fekete lyukába befelé. kapálózva elértem egy zsenge zöldhajtást a meredélyen, most legalább nem zuhanok. hogy ez időleges: bizonyos. hogy meddig: bizonytalan.