hétköznap koraeste betérek egy forgalmas csomópont sarkában üzemelő pizzaszeletet árusító helyre. derült égből bevillan a sablonmondat egy nyelvtani röntgengép felvétele alatt, amíg várom sorom:

Jó estét kívánok! Egy szelet Trüffelest kérek szépen, és itt fogyasztom.

de mégis mi az ég egy adta világért fogalmazom bele verbálisan a módot, ahogyan mondom? miért nem mondom úgy, és egyúttal kihagyva a módhatározót: szépen. milyen nevetséges, hogy elszavalom, hogy szépen kérem, pedig ezt mondhatom olyan hangsúllyal is, hogy azonnal az Iróniába reppenünk rögvest vagy Bántásba. majd meglengetem úgy a szavak elejét-végét a mondatritmussal karöltve, hogy verbálisan elhagyva mégis szépen szóljon. mekkora ötlet!

sorra kerültem:

Jó estét kívánok! Egy szelet Trüffelest kérek szépen, és itt fogyasztom.