csípős-napos novemberi délutánon ülök a vagon végén pótülésen, szemben a húgyszagot eregető budival, mellettem a ‘Szerszám- és tartozékszekrény’. megérkezik a kalauz, lecsippantja a jegyem, majd:

“na, márpedig én nem fogok meghalni a MÁV-ért, bár felőlük megtehetném.”

s azzal a lendülettel lepakol a szekrényre, kinyitja, kiveszi kulacsát s hajt belőle, kérdem:

uzsonnaidő?

“várjon csak…fél 12-kor jelentkeztem szolgálatra az ország másik felén, akkor tudtam enni néhány falatot, azóta pedig…nos, az ebéd lenne soron, de még várat magára.“

s ezt követte szünet- és megszakításmentesen:

/random sztori egy félrement csomagkiszállítós esetről névegyezésből kifolyólag/

/random sztori az IC kocsiból elzavart, helyjegy nélkül utazó utasok vonakodásáról és a következetes magatartás fontosságáról/

/random vélemény a kalauz nélküli vonatokról és a szkeptikusságról, mi van, ha rosszul lesz a mozdonyvezető/

“na, nem zavarom utazás közben, minden jót!”