és ez nem az könnyelmű, lenge kézmozdulattal kísért tónusú, aminek esetében kimondatlanul köztudott, hogy retorzió legfeljebb szökőévente követi, ha maradás, kitartás, kiállás mellett hajtom nyugovóra fejem.

nem is az ordítós, amelyben heves gesztikuláció, torzult arc, mögötte szereplési vágy, figyelemigény, düh, harag, félelem, elgyötört gyermeklélek – noch da zu: bizonytalanság – oroszlánja süvölt fel a gyomrom legmélyebb rétegéből, teljes (nevetséges) lényem belerengetve.

nem is az, amikor hirtelen szénakazalként fellobbanó dühömet hangszálaim ritmikus káromkodás formájában továbbítják az éterben részben artikulálatlanul, mit sem törődve a következő pillanattal.

nem is az a gyűlölettől duzzadó hanglejtésű, amikor a Ludolph-féle transzcendens szám szótagjának első betűjét erősen megnyomom (bár titkon ezt nagyon szeretem, a számot is).

nem is az a jófejkedős, sekélyvízben pancsikoló, TS-re váltott duplahangzós (ahol ezt a kiejtésbeli egyezés miatt ugye külön ki kell emelni, így azonnal műanyag, tompa késsel hadonászok s közben) röhigcsélés.

hanem az a csendes, ami a lehető legkisebb energiabefektetést igényli a tömör, rövid, egyértelmű belső állapot kifejezésére, és a másik érti és érzi, hogy nem dönthet másképp, minthogy tágul a kollektív fizikai (és szellemi, lelki) térből, mert ez legalább olyan mélyről jön, mint a második változat fentebb, de azzal szemben ez szintetizált és integrált, mentes minden sallangtól, mint gesztikuláció, felesleges izommunka, felhevült tudatállapot. mélyen a másik szemébe nézek, hogy egészen a lelke legalsó megkérgesült rétegén is átlássak, lássam a majmot, a gyíkot, a túlélni vágyó ösztönlényt, és pontosan oda, az alá mondjam be, olyan mélyhangon, hogy egész oda mélyre megülepedjen.