„ […] A szabad gondolkodás végső soron a saját testünk elhagyását is jelenti. Azt, hogy kilépünk testünkből, ebből a határokkal bíró ketrecből, lerázzuk láncainkat, és hagyjuk szabadon szárnyalni a logikát. Természetes életet adunk neki. Ez a gondolat szabadságának legmélyebb lényege.

* * *

[…] Az érzékelés önmagában teljesedik ki, nem jár valami külsődleges, konkrét eredménnyel. És nem is isteni áldás. Szavakkal lehetetlen elmagyarázni, hogy mi az. Nincs más mód, mint ténylegesen megtapasztalni. Csak egyet mondhatok: ha egyszer feltárult előttünk az igazság látványa, rettenetesen sekélyesnek fog feltűnni addigi világunk. Abban a látványban se logikus nincsen, se logikátlan. Se jó, se rossz. Minden eggyé van benne olvadva. És a fúziónak mi magunk is részesei vagyunk. Túllépünk a testünk szabta kereteken, létezésünk metafizikaivá válik. Intuíció lesz belőlünk. És miközben ez csodálatos érzés, bizonyos értelemben reménytelen is. Mégpedig azért, mert szinte a legeslegvégén megvilágosodik előttünk, mennyire jelentéktelen, mennyire mélységet nélkülöző volt eddigi életünk. És elborzadunk, hogy miként voltunk képesek egyáltalán viselni.”

* * *

„[…] A másik csoport a valóban önállóan gondolkodó embereké. Ezeket az arcokat békén kell hagyni. Őket jobb nem bolygatni. Minden rendszernek szüksége van elitre. És ezek az emberek előbb-utóbb vezető pozíciókba kerülnek, ha minden jól működik. […]”

* * *

„[…] Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak a harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy a seb és seb hozza létre mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Nincs csendesség, melyben nem rejlik fájdalmas sikoly, nincs feloldozás, melyben nem ömlik a földre vér, nincs elfogadás, melyhez nem kínzó veszteségeken át vezet az út. Ez rejlik a valódi harmónia mélyén.”

* * *

„Már egyikük sem szólt egy szót sem. A szavaknak itt nem volt erejük. Mint a mozgással fehagyott táncosok, csak csendesen ölelték egymást, és rábízták magukat az idő folyamára. Abban az időfolyamban összekeveredett a múlt, a jelen, és minden bizonnyal kissé a jövő is. Kettejük teste szorosan összesimult, a lány meleg lehelete szabályos időközönként simogatta a férfi nyakát. […]”

* * *

„Nem, én higgadt sem vagyok, és a saját tempómat sem tartom mindig nyugodtan. Az egész csupán egyensúlyozás kérdése. A súlyokat, melyeket cipelek, megszokásból ügyesen osztom el a mérleg alátámasztásától jobbra és balra, ennyi az egész. Lehet, hogy ezt mások hűvös nyugalomnak látják. Bár az tényleg igaz, hogy nem egyszerű művelet. Sokkal munkásabb, mint amilyennek látszik. És attól még, hogy beállt az egyensúly, az alátámasztásra nehezedő teljes súly egy szemernyivel sem lesz kisebb.”

* * *

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei (Geopen, 2017)