“Igen erős hangsúlyt kap a filozófiai elemzés terapeutikus jellege – az tehát, hogy kigyógyít az illúziókból, csalódásokból, homályosságokból, a megoldhatatlan rejtvényekből, megválaszolatlan kérdésekből, a fantomokból és kísértetekből. De ki a beteg? Nyilvánvalóan az a fajta értelmiségi, akinek szelleme és nyelve nem a köznyelv terminusaihoz igazodik. Ebben a filozófiában tényleg van egy jó adag pszichoanalízis – csakhogy Freud alapvető fölismerése nélkül, hogy ti. a páciens baja egy általános betegségben gyökerezik, amely analitikus terápiával nem gyógyítható meg. Más szavakkal, Freud szerint a páciens betegsége bizonyos értelemben tiltakozási reakció a beteg világ ellen, amelyben él. A »morális« problémát azonban az orvosnak figyelmen kívül kell hagynia. Neki az a dolga, hogy helyre zökkentse a páciens egészségét, alkalmassá téve arra, hogy normálisan tudjon funkcionálni a számára adott világban.

A filozófus nem orvos; neki nem az a hivatása, hogy egyéneket gyógyítson, hanem hogy megértse a világot, amelyben ezek az egyének élnek – méghozzá abból a szempontból, hogy mit adott, illetve mit adhat ez a világ az embernek. A filozófia ugyanis (történelmileg; márpedig történelme még érvénnyel bír) épp az ellentéte annak, amivé Wittgenstein teszi, amikor meghirdeti a mindenféle elméletről való lemondást, s olyan vállalkozást csinál belőle, amely »mindent úgy hagy, ahogy van«. A filozófia nem ismer haszontalanabb »fölfedezést«, mint amely a »filozófiának nyugalmat ad úgy, hogy nem korbácsolják föl többé olyan kérdések, amelyek őt magát teszik kérdésessé«.⁴

⁴L. Wittgenstein: Philosophical Investigations.”

H.M.: Az egydimenziós ember (1964, részlet)