Szeretem azt hinni, vagyis abban az általános belső képzet- és érzésvilág keltette illúzióban mozogni, hogy adaptálódom a változásokhoz. Ez bizonyosan volt másképp, emlékszem, amikor szembeszegültem a rajtam kívül álló és rám hatással lévő eseményfolyam keltette érzetekkel, érzésekkel: próbáltam maradni a megszokottság kiszámítható, ismert kényelmében.

S miközben felülök a friss hullámra a hullámmal, szemlélem a befogadás indukálta belső változásokat. Összhangba tudok kerülni – maradni ezzel, ezekkel? Például ahogy e sorokat satírozom egy papírra, a ceruza egyre tompább ahogy cikornyás, betűket formáló nyomot húzok vele, s egyúttal betűim szélessége folyamatosan terebélyesedik és laposodik, esetlenebb lesz írásom. Olvasható? Rendezett, esztétikus? Forma és tartalom találkozik a kívánt mértékben? Mi a mérce? Azt csinálom, amit mondok, azt mondom, amit csinálok? Mit csinálok? Harmóniát vagy diszharmóniát ébreszt előtte, közben, utána? Képes vagyok-e a változott körülmények között ugyanúgy tovább működni? Szeretnék vagy szükséges változtatni? Mi a (vélt) tét, ami a változtatás vagy változatlanság mérlegének két oldalára nehezedik?