nyáron nyitott ablakkal aludtam. minden hajnalban, valamikor öt körül ugyanazt a riasztó hangot hallottam: TÍ-Tü-tü. Nem egy valódi riasztás, vészhelyzetjelzés, csak egy szolid kis felkiáltás, talán egy működési módváltozásból fakadóan.

amikor többedjére hallottam – és szétszálaztam fejemben a félálomban futó mozitól – azon kezdtem töprengeni: vajon hogyan deríthetem ki a forrást? abszurd és roppant kényelmetlen lehetőség kimenni ezért akár több napon hajnali órákban különböző környékbeli közületek, intézmények, boltok, műhelyek környékén strázsálni (bár érdekes matematikai feladvány lenne, hogy mely helyre lenne érdemes állni a leghatékonyabb ráhallás érdekében, optimum-keresés). ennek vélt erőfeszítése viszont azonnal elfújta a kíváncsiság apró lángját.

temérdek visszaverődési lehetőség van, a lehetséges kört százötvenméteres átmérőre saccolom, figyelembe véve, hogy hajnalban a város „fehér zaja” minimális, tehát nem szükséges közvetlen közelségemben legyen.

sétálok egyik délután ötvenméterre magamtól, és gondolataim írmagvában sem sejlett fel, amikor meghallottam. annyira váratlan és gyors volt, hogy megálltam és visszaidéztem egyedülálló, olyan lemondóan szomorkás, háromhangos csökkenő tónusú közlését egy reményét vesztett kültéri elektronikai eszköznek, utolsó segélykiáltásának lejtős dallama a hétköznapi hajcihőn is tisztán átütött. álltam a park közepén becsukott szemmel és többször visszajátszottam, irány; erősség; visszaverődés elemzésére. és közben azon gondolkodtam, hogyan változik az emlék a felidézések gyakoriságával – lehet, hogy az inger belső és nem külső volt?

hogy eme kedélyborzolóan érdektelen fedvényre felkiáltójelet tehessek, nagy valószínűséggel a közeli gyógyszertár riasztója rikkanthat napjában néha, noha a hangkibocsátás okát homály fedi.