Ébredéstől kezdődően terhesnek éreztem a funkcionáló hétköznapi létezést. Az „egyszer ez is véget ér” kevésnek hatott a reggeli kávé mellé, a nap folyamán bármilyen fortélyosan próbáltam kicselezni magam, mindig radzsasz volt erősebb. Ha reggel forrásközeli a szürke szamár hőmérséklete, egyszer felforr a nap folyamán.

Miután lehoztam a Napot az égről aznap, este hidegzuhanyt jelöltem ki a testemnek. A piros tartomány közepéből a kék legszélső, véghatárolásos helyzetébe tekertem. Rátettem másik kezem a baloldali kezelőre: felfelé esőztetés indítható. Jobb alkarral megtámasztottam a szemközti falat és néztem egy csempemintát. És honnan tudom, mikor nyissam meg?

Egyetlen kérdésként állt a térben, majd a hidegvíz keltette érzetre emlékeztettem magam: váratlan, kezelhetetlen, meglepő, józanító, összerándító, hirtelen. És egyre burjánzott és szavakba mászott személyes emlékeken keresztül és hogyan írjam majd le…

MOST.

S a gondolatok utolsó szálig elillantak.