egy hűséges barátom pár hónapja szembesített azzal, hogy rugalmatlan vagyok. nem az első alkalom volt – másfél dekád élményen és kapcsolódáson osztozunk ketten, több száz díszlet és szereplő bevonódásával – és mint már sokadjára elhangzó állítás, az évek alatt csiszolódtam annyit, hogy helyenként ráeszméltem, de visszanyeltem. aztán idővel kozmetikáztam. majd üres teret hagytam a beérkező állítás után felfogása és egy napi, heti, havi élményt átpörgetve. mi ugrik be elsőre?

hónapok elteltével három napnyi – egyébként saját mércém szerint közepes szintű – rugalmasságot igénylő munkavégzést követően hazaérve ráeszméltem, hogy belőlem folyik ki, hogy lehetnék megértőbb, elnézőbb, rugalmasabb embertársaimmal. elég a derű.

a rugalmatlanság gyökerét valahol a megragadásban látom. pillanatról-pillanatra éles, valamilyen módon (vagy valaki által? erről talán máskor) megfelelően irányított, roppant diverz figyelmet igénylő munka közben realizáltam, hogy esetenként tized másodperc megragadás olykor igen nagy galibát okozhat. következő, következő, következő. nem, ez nem a lenyelése az impulzusoknak, hogy aztán megülje a hasam és különböző szomatikus jelenségek képében (fosás, legyengülés, stb) távozzon. tudok tenni ellene? tudok tenni mellette? mit szeretnék? és annak ellenére képes lennék az ellenkezőjére? új élmény? új tapasztalás? szükséges egyáltalán szólalnom?