vannak ezek a sztereotíp kasztok, vagyis embercsoportok. ma, amikor mindannyian termékek reklámfelületei vagyunk – telefonod hátlapján óriási csonkított alma, cipődön egy nagy fehér pipa, pólódon három ferde sáv, sötöbö – igazából a szokásokat, életmódot, érdeklődést, viseletet, hitet, stílust összelegózzuk. utánozzuk a másikat, miközben kínosan el akarunk különbözni egymástól – mi mind egyéniségek vagyunk!

van például az a metszethalmaz, hogy: elektromos autóval jár, állatbarát, vegán, sportos. vagy a húszéves, füstölő dízelautós, ujjatlan trikót viselő, erősen borostás tag. megvan, mit írok körül, ugye? posztmodern kapitalista kasztok. ugye ők egyszerre élnek a valahova tartozás szellemében, és különböznek el egyúttal mindenki mástól. az ék ott jön az egyenletbe, amikor önmagukat gondolják egy, szent, sérthetetlennek, és ki nincs velünk, ellenünk van. gondoltál már arra, hogy mi van, ha aki nincs ellenünk, velünk van?

sosem vágytam ilyen belakott csoportokba tartozni. pár alkalommal belekóstoltam egyikbe-másikba – mint zenei irányzatok, stílus, viselet, vallás – de idővel mindegyik ledobott magáról, vagy én dobtam le magamról? ebben bizonytalannak érzem magam. mintha egy lestrapált, agyonhasznált, kopott, színét vesztett, lyukas, izzadtságszagú inget vennék fel, hogy előtte már hordták tízezren. mindazonáltal elfogadom, hogy e buborékok sok egyénnek nyújtanak támaszt, kapaszkodót, identitást a mindennapokban. az élet minden ligájában (kategóriájában) az ideára célzok, és a lehetetlenre török: én mindenkitől szeretnék elkülönbözni, másképp csinálni amit csak lehet, mint a másik. ez sokszor széllel szemben vizelés. ha mindenkitől elkülönbözöm, akkor senki vagyok?