amióta az eszemet tudom, megy a mozi. gyerekként csinálták nekem, belevontak, hol szereplő lettem, aztán cseperedve egyre gyakrabban magamnak csináltam, és választottam szereplőket, cselekményt, elérhető (vagy elérhetetlen) célt (ideát), és uccú!

főtörzsőrmester, miért alakizunk, amikor atomvillanást láttunk?

a kiskatona az utolsó másodpercig legyen lefoglalva!

ennél frappánsabb öniróniája a teljes emberiségnek, önkritikája a rációnak, megkérdőjelezése a mindenségnek; termelésnek, fogyasztásnak, ürítésnek, élménynek, tapasztalásnak még nem ért el hozzám. gyártjuk a mozit, minden nap minden percében, rettegünk attól, ha netán elromlik a vetítőberendezés, vagy kikapcsolják az áramot, jajj, ha megszakad a film! a huszonöt képkockáról felmentünk hatvanra másodpercenként, ugye folyékonyabb lett a kvantált kattogása a másodperc mutatónak, és ennél a sebességnél még ijesztőbb, még nehezebben elképzelhető, hogy egy pillanatra megálljak.

évtizedek hajszolása után a száznyolcvanfokos fordulat elképzelhetetlen, ijesztő, de lehet, hogy épp ott, arrafelé bontakozik ki valami, amit másik irányban kerestem.