sorban álltam egy italért, előttem öten voltak, ez tény-megállapításként átfutott. hatodikként odaállva teljesen kiürültem, noha előtte az asztalnál kacagás, csillapítatlan csicsergés, és egymás ugratása zajlott. stand-by.

egypercet követően jobbomon, velem egyvonalban megállt félméteren belül, a szemem legsarkában épp’ felismerni véltem. arcom se rezzent, csak bámultam tovább a kiszolgáló konténerben egyetlen távoli fix pontot, egy töményital címkéjének a sarkán lévő cirádás barázdákat. egy ideig nem szólt, majd hátam megsimogatva megkérdeztem:

na, mizu?

harsányan, lényét megremegtetve felkacagott, nevetett.

kellemes eufória járt át. azt éreztem, hogy teljesen megért egyetlen szájjal kiejtett szó nélkül. hogy ugyanazt éljük át tíz éve mindketten újra és újra, más díszletben, más szereplőkkel, és már ő is sejti, hogy ezt önön maga hozza létre újra és újra, és keresheti kívül az okokat, mindannyiszor újra kihívás előtt találja magát. találhat újabb alanyt gyakorlásul, ha ugyanazzal a viszonyulással közeledik, nagyon hasonló helyzetbe hozza magát, mint előtte. és aztán újra ott áll(unk), ahol a part szakad.

ezt megbeszéltük. kérsz valamit inni?