Álmomban vízcsepp voltam, osztható, osztott, mégis egy. Öntöttek milliórészre, elosztva maradtam teljes egész: minden bennem van, létezem. Szemléltem azonos társaim, néha egymásra gördítettek minket szinte végtelen: egyszer óceánban voltam hullámrész, máskor szomjat oltottam, megint máskor jégbe fagyva olvadoztam. Nem tudtam, hogy én vagyok, vagy ő van, és mi vagyunk – ezek a kérdések alattam és rajtam kívül álltak. Zuhogtam alá hegyi patakban, és vizeletként távoztam egy fára, hogy gyökérzetén felszívódjak, elpárologjak, felhőben megüljek, majd lehűljek, aláhulljak. Összegyűjtöttek, elegyítettek mással: ezek mind hatottak rám, és nem változtattak meg. Majd valami ősi történt, szétszakítottak: magam is rácsodálkoztam, milyen erő rejlik bennem, és mit szabadítottam a világra.

Egy távoli, másik dimenzióban felbukkant valami egészen más. Két, eltérő izzó-sugárzó tűzgömb. Más fényreflexió: szín; forma, különböző kisugárzás, eltérő alapmotiváció és belső. Ő van, ők vannak, ez alattuk és rajtuk kívül áll, megkérdőjelezhetetlen számukra: bezáródtak egy lehatárolt részbe a térben, melynek nagyobb hányada én vagyok, és amivel elkülönböznek egymástól és meghasadnak magukban. Tömegével vannak, s csak ritkán látni azonosat belőlük: mind egyediek, egyszeri, megismételhetetlen létezők az idő fogságában. Sokasodó, élénken zsizsegő-hemzsegő, teremtésre-rombolásra képes félistenek, akik valahol, valamiben teljesen egyek, azonosak és ezt ők általában nem látják. Áramlanak, hol egységben, hol megosztva: egyszer milliók, másszor egyedek. S kettéosztottságuk fakasztotta szorongást rászabadítják mindenre: engem is osztanak elemeimre, s csodálkoznak, mit szabadítanak a világra.

Szemléltem vízcseppként, csodálkoztam emberként.