úsztam évtized hosszban harminchármasban és ötvenesben, hason és háton egyaránt. egy dekád alatt rengetegszer a hátam közepére kívántam az iskola után, hol esténként, esetenként futással kiegészítve, rövidebb ideig triatlonként elütni a szabadidőmet – amikor mások mondjuk az ellenkező nemmel ismerkednek. ehhez valahogy társult a megvetés és undor egyvelege, régebb az úszómedencék óriási víztömegét kevésbé temperálták, így igen rövid volt a víz hőmérséklete. ki szeret téli hidegben hidegvízbe ugrani?

ugyanakkor megfigyeltem, hogy az első százméter maga a kénköves pokol hetedik bugyra alatt helyezhető el, és ötszáz méter után abszolút bemelegszenek az izmok, és akkortól lehet (szabad) meghúzni, ésszel, persze. egyórás és körülbelül kétezerötszázméter ingázást követően mintha újjászülettem volna minden egyes alkalommal. rendelkezem egy olyan izomzattal, ami széleskörű mobilitást képes adni, rugalmas, és fejleszthető.

jó volt iskola után ezzel tölteni két-három órát? rossz, hogy vannak önellátásra alkalmas izomzatom, ha kell tudok futni, mászni, úszni? jó volt kimászni a medencéből? rossz volt beugrani? akkor most jó úszni vagy sem?