ha egy országnak nincs identitása, személyenként úgy jelenik meg, hogy nem húzzák meg határaikat. kölcsönadod a láncfűrészt? múltkor odaadtam a sövényvágót. eszkalálódhat értékesebb, jelentősebb tárgyak, szolgálatok, segítségek irányába, és akkor már valójában késő: az elsőnél kell precedenst teremteni, és nem-et mondani. a számító elme e tekintetben félrevezet, úgyis kreál valamilyen magyarázatot, lehetséges jövőbeli eseményt, lehetőséget, amikor visszakérhetem. persze belevághatnék innen is páciensbe: érdekből cselekszem “jót”? és azt hiszem, hogy ez majd nekem is jót okoz…?

munkavégzés tekintetében ugyancsak rendre deficites határokkal találkozom. tudom, szombat este van, de belefér még a konyha lekövezése után, hogy esetleg a bojlert is megnézd? fontosnak tartom ismételni: kérdezni bármit szabad. és ugyanígy szabad nem-et mondani, vállalva annak következményeit (mindig van, csak néha kevésbé fáj). persze, megnézem, de az plusz tízezer. ok-okozat, akció-reakció: az időt, figyelmet meg kell fizetni, legyen szó bármilyen tevékenységről. ennek tagadását behatóan, mélyreivódva gyakoroljuk évszázadok (?) óta itthon. s közben újra és újra rácsodálkozunk, hogy kilóg a fenekünk egy szakadt nadrágból, miközben pezsgővel koccintunk. gyere, megoldjuk okosba!

a héten egy munkámban az ügyfél emberei, ahova rendszeresen betérek, és váltunk néhány mondatot, próbáltak rávezetni furmányos, duplán burkolt utalásokkal és máskor pedig teljesen általános kijelentésekkel: nagyon szeretjük a gumicukrot. a kollégáid nagyon jófejek. aha, szóval azt sugallja, hogy nekem hoznom kellene gumicukrot nekik. átvillant az agyamon, hogy hányszor álltam ugyanazon pult egyik felén korábban úgy, hogy tíz-tizenöt percig egyetlen ember nem nyugtázta jelenlétem, mindenki rettentően enerváltnak és elfoglaltnak tűnt. vagy az, hogy két héttel korábban felhívtak, hogy amit vittem, nem találják. a rendszerben bizalmatlanság ül, ember és ember közt semmiféle csiríz nincs, engem is kóstolgatnak hónapok óta, így minden ilyen átadást dokumentálok papíron. vagy az a merő undor, néma csenddel párosulva (ebbe a köszönés hiánya is beleértendő), mely ugyan nem rólam vagy nekem szól egyik-másik ottani munkatárs irányából, de mégis érzem, hogy nyirkos és hideg a levegő körülöttünk. vagy amikor bementem elszámolni-leltárazni, és fogalmuk nem volt, hogy amiket keresek, hol vannak. és akkor visszajött a szempillantással korábban beérkező mondat, és a jelentésének dekódolása: hozzak nekik gumicukrot. lehet, hogy cukorfüggők, és az elvonás tüneteit láttam…?

ez az össznépi keresztül-kasul át- és behálózottság terhe redukálja olykor a mozgásteret zérus közelébe. mindenki függ valakitől, a másiktól, eladta a lelkét, elígérkezett, majd lesz egy visszautasíthatatlan kérésem később, megfelelés, kényszeresség, határok nélküliség. és ezek a szívességek általában tárgyi vagy dologi eredetűek, hisz’ mindig, immÁron legalább kétszáz éve mindig ugyanaz az alaptézis: ebben a földrajzi régióban nincs pénz. (spoiler: van, csak elképesztően hatékonytalanul, önösen, szűklátókörűen kezeljük.) tehát a pénz mozgása, forgalma alacsonyabb, feketébb, az állam mindent adóztat, hogy valami becsurogjon (szétosztása, felhasználása külön téma lehetne), nagy az adóteher, az emberek nem szívesen fizetnek ennyit (itt a kultúra is megszellőzteti jelenlétét), az ország bizonyos részei erősen fejlesztendők, de “nincs miből”. és ezért lassabb eljutni A-ból B-be, mint az indokolt a kor vívmányaival, minden egy kicsit szakadt, és ez a romkocsmásság ráül mindenre és mindenkire.

még hosszabb is lehetne a kígyó farka, amibe beleharapva pörög a világűrben megállás nélkül, de meguntam gondolkodni ezen.