első alkalommal lépek be egy vendéglátóhelyre. a pulthoz állok, és keresem a másik oldalon álló, vagy járkálók egyikének tekintetét.

~ nyomkodja a telefonját, és unott arccal, hanyagul támasztja a falat. valószínűleg észlelt, és próbálja kiverni a fejéből, inkább marad belemélyedve a feed görgetésébe.

~ behajolok a pultba, és nem látok senkit a környéken. fülelek, csend. körbenézek, próbálok rájönni, vajon melyik arc lehet. ezalatt a félperc alatt néhányan látnak, de egyikük sem lép irányomba.

~ néhány másodperc után odalép, megkérdi, mit kérek. elmondom, készíti, visszafordul, fizetek, mindez kedves, de kimért stílusban zajlik: egy sima ki-szolgálás.

és amikor fizetek, a terminálokon megjelenik a digitálisan adható borravaló százaléka. egyes kiviteleken kötelezően választandó – a nem kívánok adni kisebb betűmérettel, eltérő betűszínnel-háttérrel – amíg nem érintem meg az egyik lehetőséget, addig nem indul el a fizetés folyamata.

a halkan intézményesített kéregetés egyik formájával kérdéseim merülnek fel:

• ha először találkozunk, egy semmi különös (se +, se -) kiszolgálás végbemegy, mit jutalmazzak? been there, done that.
• ha a minimumot teszi bele, vagy az alatt, mit jutalmazzak? vagy pont akkor jutalmazzak?
• ha szuper jófej és kedves, mit jutalmazzak? keep smiling?
• az eladási árba be van építve a bérük, mit jutalmazzak?
• ha a bérük alacsony, azt miért véletlenszerű juttatással kompenzáljuk?
• ha a jobbat, kedvesebbet, mosolygósat, szebbet jutalmazom, miért osztják szét napvégén egyenlően mindenki közt? tessék bérfejleszteni!
• ha ez egy kommunális teljesítménybérezés, miért nem a munkáltató csinálja? kiszervezte belém a cég lelkiismeretét, jófejségét – emberarcú kapitalizmus.
• miért kell mindenképpen az interakciómat kérni, mielőtt fizethetek? ha odaérintem a kártyát, akkor tekintse nullának a borravalót – van, ahol így működik.

amikor rákoppintok a zérusra, mindig átfut a fejemen, ahogy beleköp a pizzámba, amint hátat fordítok.