Úgy vélem, az egyre lassuló és csökkenő minőségű sejtreprodukció közben újra és újra mindenkiben felsejlő, és megragadó tudat a legveszélyesebb. Az, ami a változást, a belső megváltozáshoz képtelen, vagy nem akar adaptálódni: ellenáll az őt is befoglaló rendszer alapvető működésének. Enyves múltba ragad régen minden jobb volt, ha egyvalamiben teljes egyenlőség van kilenc miliárd ember közt. S miközben elmémben több ezer különböző szálon itt vagy ott meg-megállt az idő folyása – gondolok itt egy rég nem látott barátra például –, ha ezt elhiszem, zsákutcába juthatok.

A jelen pillanatban lenni nehéz: oly’ csekély, JELENtőségtelennek címkézett! Mikor holnap ötvenéves leszek! Vagy holnapután elutazom. Vagy tegnap sikerült a vizsgám. Hónapok, évtizedek ugyanúgy absztrakt fogalmak (JELENségek), mint a jelen pillanat. Percek óta, összefüggő jelenben (?) írom ezt. A ceruza hegye és a papír közti súrlódást hallgatom és látom, hogy tompul a ceruza hegye. A következő hegyezéssel pedig az egész rövidül, majd egyszer annyira, hogy nehezemre esik kézben tartani.

Észlelem a különbséget izomreakcióimban tíz évvel korábbi képességeimhez viszonyítva. A tónus lanyhult, a reakcióidő megnyúlt: ezt elmével nehezen felfogható konkrétan megragadni. Tranziens, ahogy az évszakok átmenete: folyamatos napsütésből és melegből egyszercsak úgy ébredem, hogy borús, szeles. Majd egyre gyakrabban, s végül döntően, meghatározóan. Mielőtt éppen teljesen belenyugodnék a méla melankóliába, jön a tél és mindent lefagyaszt, megdermeszt, hibernál. S mikor a kilátástalanság reménytelenségbe fordul, megpattan az első rügy. Sivár hideg kopárságban megjelenik újra a szín, majd termőre fordul minden.

Egy fűszál kiszáradása, új hajtás sarjadása, sejtek rendezett osztódása, mind zajlik, folyamatában alakul, változik. Emberként pillanatokra osztjuk, elnevezzük, hogy felfogjuk legalább részeit: ekkor ez történik, akkor meg az.

És az elme megtapad a rögvalón, kapaszkodik bele, érteni akarja, befolyásolni, alakítani, uralni. Jön egy elmélet, betonszilárdnak hitt vélelmezés cáfolata? Nem, nem, nem! Kivéve, ha érdekem, kényem-kedvem, célom szolgálja. Az ellenkezés hevessége összefüggésben állhat a megtapadás, elme-leragadás rétegzettségével, összetettségével. Kitartó munkával élethazugságokká fejlődnek: szellemi rák. És a megragadás szokások formájában a mindennapok JELENségeibe is finoman, apránként, átmenetekkel, egyre több és többször felbukkan, megtelepszik. Dehát mivé leszek, ki vagyok, ha a szokásaim nem lehetem?

Az elme tranziense a csend, hiány, űr, szünet. Amikor magamban és magamnak vagyok, észlelem változásaim: ez eddig nem így volt, zajlott, működött, történt. Érdekes felfedezni a gyári hibákat is: bizonyos mozdulattól mindig kattan halkan a könyököm. A mindennapos, rendszeres áldozat a fenntartás oltárán: legalább lassítandó az enyészetet, és nem feledve a természetet.