ülök és nézem a falakat. az ártablókat a falakon, amelyek egymáshoz képest aszimmetrikus távolságra vannak felrakva. vagy a megkopott lakkozású pultfelületre pacsmagolt festékfoltokat, ahol az is lekopott. vagy a függönyöket, amik tizenötcentivel hosszabbak, így folyamatos portörlőként is funkcionálnak. vagy a lerakódott gipszkartonporban bővelkedő fogast és akasztóit. vagy a helyenként erősen málló, hiányos, ütött-kopott festését a falaknak.

s falról-falra felsejlik a kérdéscsokor félkövér fekete betűkkel fejemben: ez csak engem zavar? ezt csak én látom? más látja, de nem realizálja? más látja, de nem érdekli? más látja, de tehetetlennek érzi, vagy gondolja, tetteti magát? más látja, és nem tudja, hogy lehet más? nem is hiszi?

ennyire másban vagyunk?